Szerző: Veszprémy LászlóA Kárpát-medence elfoglalásának történetét Anonymus gesztája tárgyalja a legrészletesebben, sok fejtörésre adva okot a kései korok kutatóinak. Ráadásul a hazai krónikák közül ennek a műnek maradt fenn a legrégibb kézirata a 13. század közepéről. Bizonyos, hogy nem a szerző vetette papírra, de a másolat néhány évtizeddel a mű megírása után keletkezhetett, attól is függően, hogy az eredetit 1200-hoz mennyire helyezzük közel. Tudjuk persze, hogy a 14. századi krónikaszerkesztésnek jóval korábbi kézirataival is számolnunk kell, amelyeket a Névtelen használhatott, ám ezen részek egyértelmű azonosítása mindmáig vitatott. A mű megszületését többen is megpróbálták az általánosan elfogadott III. Béla király kora helyett I. Bélához kapcsolni, s így azt 150 évvel közelebb helyezni az elbeszélt események idejéhez, de ez mit sem változtat az események után több száz évvel való lejegyzés tényén.
Anonymus szobra Budapesten. Ligeti Miklós alkotása (1903)
A művet használta és kijegyzetelte Kézai Simon, akinek krónikája pedig több lépcsőben a 14. századi krónikaszerkesztésbe került bedolgozásra. Emiatt a magyar krónikák kézirataiban fennmaradt szövegegyezésekből szinte lehetetlen az Anonymus előtti krónikák honfoglalásra és kalandozásokra vonatkozó szövegállapotának a rekonstruálása, amire pedig a magyar kutatók generációi tettek nem kis erőfeszítéseket.
A geszta teljes terjedelmében a magyar honfoglalással foglalkozik (vándorlás: 1–13., a Kárpát-medence birtokbavétele és kalandozások: 14–57. fejezetek), annak ellenére, hogy a szerző a történet Szent Istvánig való folytatására tett ígéretet. A műben leírtak forrásértékére vonatkozóan meghatározó a szóbeliség és írásbeliség viszonyának, a mű azonosítható írott forrásainak a vizsgálata, vagyis az, hogy a leírtakból mi tekinthető ősi, honfoglalás kori szóbeli örökségnek. Éppen annak köszönhetően, hogy a Gesta Hungarorum a 10. századi magyar történelemre vonatkozó írott források között ennyire magában áll, már első kiadása óta a hazai és nemzetközi kutatás vitáinak a kereszttüzébe került, s nem mellesleg a Kárpát-medencében létrejövő államok eredettörténetének koronként változó és országonként eltérő értelmezésű alapszövegévé vált.
Rendkívül érdekes, hogy a műben a szerző korára jellemző lovagi ideálok és a pogánynak tekintett nomád hagyományok együttesen bukkannak fel. Anonymus számos alkalommal használja bizonyos szokások leírása mellett a more paganismo („pogány szokás szerint”) szavakat, ami egyébként igen jó történészi érzékre utal. Ezek a vérszerződésre (5, 10. fejezet), a lóáldozatra (16, 22. fejezet), egy nem részletezett pogány temetkezésre (15. fejezet), valamint a katonai életre, így a folyón tömlőkön való átkelésre és az íjhasználatra (7, 25. fejezet) utalnak. Nehezen eldönthető, hogy helytálló megjegyzései a kortárs nomád világra, a hazai segédnépekkel és a kunokkal való érintkezésekre támaszkodnak-e, vagy esetleg – mint például a vérszerződés esetében gondolják a néprajzkutatók – ősi hagyomány továbbélésével is kellene-e számolni. Utóbbi esetben érdekes, hogy a szerző, annak ellenére, hogy lovagi vonásokkal ruházza fel a honfoglalókat (hadi mén, lovagi torna), a vérszerződés esetében nem tud a lovagi konfraternitások vérszerződéssel megpecsételt felavatási szokásairól. Ugyanakkor egy helyen az íjakról és nyilakról is lenézően nyilatkozik, szembeállítva azokat kora fegyvereivel (talán a számszer íjakkal). A Névtelen által elmesélt turul monda vagy a morvákkal kötött szövetségről tanúskodó fehérló-történet kétségkívül ősi hagyományra mehet vissza.
A magyarok őshazájáról és a vándorlásról minden bizonnyal az egyik első hazai írott lejegyzés Anonymustól származik. Ennek hátterében a Kelet iránti megélénkült korabeli érdeklődés állhat, aminek eredményeként maguk a domonkosok is útra keltek az 1230-as években. Tekintettel arra, hogy Anonymus szóbeli információk nyomán a magyarok vándorlásának kétféle útvonalát rajzolja meg művében, a krónika nagy valószínűséggel még a domonkos barátnak, Julianusnak a magyar udvarba való visszaérkezése előtt íródott. Addig, amíg Regino ismerete jó okkal feltételezhető a szerző részéről, Viterbói Gottfried munkája annak „Antiqua Hungaria” (Régi Magyarország) említésével együtt nem azonosítható művében, ám igazolja, hogy a tudományos közgondolkodás ekkor már számolt egy őshaza létével.
A mű nyugat-európai mintákat követ, szerkezetében is közel áll a 12. századi francia Nagy Sándor-regényekhez, ugyanakkor feltűnő a klasszikus latin irodalmi források használatának szinte teljes hiánya. A biblikus és nyugati irodalmi párhuzamok, a kétféle Trója-történet (Ménmarót lánya és Zolta házassága Aeneas és Lavinia frigyét követi), de különösen a Nagy Sándor-történet párhuzamainak azonosításakor derült ki, hogy olyan fordulatai is, amiket közvetlenül a hazai énekmondó hagyományból eredeztettek, így például a „jó hírt és nevet szereztek” kifejezések közvetlen mintája megtalálható a latin Nagy Sándor-regényben, míg a magyarok törzsfőire alkalmazott szóösszetétel, „principales personae” a korabeli jogi forrásokból származik. Bizonyos, hogy a geszta mondatok, félmondatok, motívumok ismétlődésén alapuló szerkesztése, a fiktív beszédek sem kizárólagosan a hazai szóbeliség egyébként minden kétségen felül egykoron létező alkotásaira vezethetők vissza, bár annak egyes elemei nem kerülhették el a szerző figyelmét. A honfoglalás koráról szóló történeti énekek meglétére az első biztos utalás egy 15. századi krónika-kivonatban található, az első magyar nyelvű történeti ének, a „Pannóniai-ének” pedig 16. század elejei lejegyzésű, bár nyelvi jellemzői alapján akár egy századdal korábbra is helyezhető.
A francia regényekben Nagy Sándor ellentmondást nem tűrően hódít meg minden területet és győzi le ellenfeleit. Sándor és főembereinek viszonya a végletekig harmonikus, a középkori királyok és főembereik idealizált kapcsolatának tekinthető. Nagylelkű és bőkezű, tudja, hogy a társadalmi kódrendszer szerves része az arra érdemesek jutalmazása, olykor még a legyőzötteteket is adományban részesíti. Nagy Sándor sikertörténete alkalmat kínált a 12. századi írástudóknak egy idilli, személyes király-alattvaló viszony megrajzolásához, ami sok tekintetben már megírása pillanatában is anakronisztikus volt – francia és magyar földön egyaránt.
A műben ugyanakkor határozott utalás történik az előkelők tetteit megörökítő igricek dalaira, a hősénekek beépítésére a mű szerkezetébe, amiről például a refrénszerűen ismétlődő stiláris jellegzetességek tanúskodnak. Bizonyos, hogy a Botond-mondát még nem találta meg a krónikákban, a Lehel kürtjéhez kapcsolódó történetről pedig nem nagyon lehetett tudomása, hiszen nem tesz rá utalást. De miként kell vélekednünk a Kárpát-medence birtokbavételét leíró, más elbeszélő vagy régészeti forrásból meg nem erősített harcokat illetően? Nem zárható ki, hogy mindaz, amit elmesél, nem pusztán a földrajzi nevek alapján önkényesen felépített történet, hanem már előtte is beszélték, énekelték azokat, még ha eredetük nem szükségszerűen vezethető is vissza a 10. századig. Tény azonban, hogy a 10. századi valós történeti szereplők közül senkit sem ismer, akikről pedig Regino krónikájából és az – egyébként általa nem használt – német évkönyvekből tudomást szerezhetett volna, azokat nem illesztette be művébe (Szvatopluk, Arnulf, Braszláv). Nem alaptalan a Györffy György által kidolgozott elmélet, miszerint a magyar krónikákban és legendákban megörökített 11. századi állam egyesítő harcok (Gyula, Ajtony) szolgáltak mintául a szerzőnek, míg Ménmarót talán a morva Szvatoplukkal lenne azonosítható, a ’marót’ – ’morva’ megfeleltetés alapján. A hun király, Attila nevének ugyanakkor talán első hazai krónikás megörökítőjét tisztelhetjük benne, amin a harmadik keresztes hadjárat Magyarországon való átvonulásának időbeni közelsége miatt nincs is mit csodálkoznunk.
Fontos kérdés, hogy a nyugati irodalmi forrásokból való számos szó szerinti kölcsönzés mondanivalójának a lényegét hitelteleníti-e, vagy csak irodalmi minták szükségszerű alkalmazását jelenti? Annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy Anonymusnak nem állt rendelkezésére a honfoglalás történeteinek összefüggő írott változata, így azt neki kellett a kortársak számára elfogadható és meggyőző irodalmi formába öntenie. Ez önmagában azonban még nem bizonyítja, hogy a szerző tudatosan valótlanságokat írt volna, hiszen így például a szász Widukind biblikus képeket használó leírása alapján magának a Lech mezei csatának a megtörténtét is kétségbe lehetne vonni.
A szerző munkamódszerének fő eleme az 1200 körüli történeti földrajzi helyzet visszavetítése a honfoglalás korába, illetve az általa személyesen vagy elmondásból ismert földrajzi nevekből történeti következtetések levonása. Egyáltalán nem alaptalanul gondolt arra, hogy az ország múltja tükröződik a földrajzi nevekben, s bennük a korábban ott élt vagy éppen első birtokosuk neve él tovább. Ezt támogatja az a megfigyelés, miszerint a magyar névadásban változtatás nélkül válnak a személynevek helynevekké. E tulajdonnevek – többször rejtett, azaz nem leírt helynevek – magukban is nyelvemléknek tekinthetők, megőrizve a 12. századi magyar fonetikai állapotot, nemegyszer magyar ragokkal bővülve a latin szövegben (például a Tasnak megfelelő Tosunec, vö. 17, 31, 32, 40, 41, 47, 50, 52. fej.), ami egyébként ismét a magyar nyelvű történeti szóbeliségnek lehet a bizonyítéka. E tulajdonnevek – mint Benkő Loránd megállapítja – „…a geszta élő nyelvi forrásainak legnagyobb, legfontosabb részét hordozzák, amelyeket nem lehet önmagukban, hanem csak szövegösszefüggéseikkel […] együtt vizsgálni, […] valóságtartalmuk elsősorban a helyek-személyek-cselekmények hármas összefüggésrendszerében fogható meg eredményesen.” Anonymus nemegyszer maga is felfedi módszerét, amikor megállapítja, hogy „ez az elnevezés mostanáig él”.
Anonymus helynévhasználata világosan mutatja, hogy milyen hazai és külföldi területeken járt személyesen, illetve melyeket ismert csak hírből, esetleg csak oklevelekből. Feltételezett külföldi utazásai közül helynevei egy bizánci követjárásra utalnak (Bazil kapuja, Konstantinápoly, Neopatras), de a Kijev–Vlagyimir–Halics–Ungvár útvonallal is tisztában volt. A nevekből népetimologikus módszerrel próbál azok értelmére következtetni, így érzi a Munkács névben a ’munká’-t, fáradság’-ot, a Szeriben a ’valaminek szerét ejteni’ értelmet, megteremtve ezzel a máig rendíthetetlenül élő első pusztaszeri magyar országgyűlés fantomját. E logika szerint kel életre a Csepel helynévből Csepel, a Tarcal hegyéből Tarcal személye, illetve általa ismert személyek cselekedeteit olyan helyre igyekszik lokalizálni, ahol azonos helynév fordul elő a közelben. Így vezeti a menekülő görög katonaságot az Alpár melletti Görög-révhez, a szávaszentdemeteri görög rítusú apátság birtokához, és öli bele őket a Tiszába. Nyelvérzéke sok esetben kiállja a mai kritikát is, így joggal érzi Botond nevében a ’bot, buzogány, csákány’, vagy Lél (Lehel) nevében a ’lehel, lélegzik’ etimológiát.
A műnek összességében vajmi kevés köze lehet ahhoz a történeti folyamathoz, amit honfoglalásnak nevezünk. A több száz év távlata a szerző számára helyesen mutatta meg a honfoglalás történeti, ha nem túlzás, világtörténeti jelentőségét, ám konkrét részleteket illetően bizony rá volt utalva a korabeli, 12. század végi hazai hősénekekre, a Biblia és a nyugati krónikák használatára. E hősénekek természetesen azt tartalmazták, amit a korabeli előkelő nemzetségek tagjai hallani akartak elődeik, őseik önfeláldozó harcáról s vérrel szerzett birtokaikról, amit azután fejedelmi adományozás révén jog szerint is megszereztek.
Mindez jól illeszkedik a 13. század elejének hazai társadalmi folyamataihoz. A mű irodalmi értékét semmivel sem csökkenti, hogy több száz év távlatából tekint vissza Árpád és vezértársai korára, s nyújtja a középkori magyar irodalom egyik legkerekebb, szerkesztésileg és nyelvileg egyik legkiemelkedőbb alkotását.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalás és megtelepedés kötetben jelent meg.
A Gesta Hungarorum szövege Pais Dezső fordításában itt érhető el.
